Oké, azt tudni kell rólam, hogy rettentően heves természetű vagyok, az egyik pillanatban még ezt csinálom, a másik pillanatban már azt, és ezzel mindenkit összekavarok, gyakran magamat is. Utálom, amikor az emberek utálnak engem. És mostanában nagyon is az az érzésem, hogy a D. utál. Jó lehet, hogy ez nem így van és a 10 napos táborban csak túltengett valami.... valami feszültség. Én egyszerűen nem hiszem, hogy örült, hogy velem került egy rajba, hiszen... én nem vagyok egyedi, nem vagyok népszerű, sem hangos, sem különleges, sem bőbeszédű, sem az a tipusú ember, akit mindenki egyből megkedvel, egyáltalán, csoda, hogy barátokra tettem szert (az igazság az, hogy attól félek, hogy ez csak a tapadásomnak köszönhető). Leggyakrabban az emberek a nevemet se tudják, rosszab esetben egyáltalán észre sem vesznek. És én tényleg akarok ismerkedni, kitárulkozni, de olyan nagy a szorongás, hogy valamit csak mondjak, vagy csináljak, vagy legyek egy kicsit bátrabb, hogy egyszerűen nem megy. Shutdown. És van ez a tulajdonságom is emelett, hogy a barátaimnak sem mondok ki sok mindent, és amit mégis , az valahogy soha nem úgy jön ki ahogy terveztem, és olyan rosszul esik, amikor azt érzem, hogy egyszerűen nem vagyok elég jó. És ami még rosszabb, az az amikor úgy érzem, hogy valaki egyszerűen nem kedvel, és nem a szemembe mondják. És ekkor kezdek el képeket látni, arról, hogy amikor ki megyek a szobából, egyszerűen kibeszélnek. Mármint szivesen odaállnék elé, és megkérdeznem, hogy mégis miért nem bír, de vagy azt mondaná hogy ez hülyeség, megveregetné a vállamat, és persze folyton az járna a felyemben, hogy csak nem akar szembesíteni vele, mert függetlenül attól, hogy nem jövünk ki egymással, azért ő mégis csak egy rendes lány. Vagy pedig elsorolja az összes hibámat, a kételyeket amik bennem lakoztak, én meg sírva elrohannék a mosdóba, és kibőgném magam egy zárt ajtó mögött. Szép kilátások. És ami a legjobb az egészban: Ha ténylegesen összevesznénk,(amit én nem tervezek, és nem akarom, hogy valaha meg történjen, nemcsak azért, mert általában szeretek kijönni az emberekkel, hanem mert nekem tényleg fontos ő) senki sem állna az én pártomra. Ugyan ki állna az unalmas, megjátszó, kis senki mellé? Általában magamat sem tudom adni, nem úgy mint D. aki tényleg az egyik legeredetibb ember. Hogy versenyezhetnék én ezzel? Nem véletlenül szerzet olyan sok barátot a táborban is. Igaz, hogy ez neki már a második volt, de pl. B.-nek is az első volt, mégis őt is imádja mindenki. Aarrgh néha olyan féltékeny vagyok. Nem is rájuk, inkább arra, amit eltudnak érni. Én miért nem vagyok ilyen? Miért vagyok a különcködő, aki mindenkihez csak odatársul?  Soha nem leszek központban, ezt mindig is tudtam, és öszintén szolva nem is akarok ott állni, de ha lenne egy ember, egyetlen egy, aki azt mondaná, hogy igen, te fontosabb vagy mint egy egyszerű barát, az egyik legjobb barátom vagy... Azt hiszem elkéne mennem fürödni, ágybabújni, beburkolózni a takaró alá, és szipogni egy sort, mert most rám jött a depresszió nap. Hurrá. Talán még nemzetközi ünnep is lesz belőle.